Sasok megmérgezése borzolja a kedélyeket, nemcsak a madarászokét, de minden jóérzésű emberét is. A híradások szerkesztői – úgymond – értetlenül állnak e barbár cselekedetek előtt. Ha szabad, szeretném ezt az értetlenséget némiképp eloszlatni.
Nos, először is az elkövetők nem a sasokat mérgezték meg, hanem a vadászható állatfajokat: fácánokat, nyulakat, őzeket. A belőlük táplálkozó ragadozó madarak pusztulása már csak sajnálatos mellékterméke mindennek.
Az okokat keresve vissza kell mennünk a több mint tíz éve megalkotott vadászati törvényhez. Ez megalázóan kiszolgáltatott helyzetbe hozta a földek gazdáit a vadászatra jogosultakkal szemben. A vadászok ha akarnak, fizetnek, ha nem akarnak, nem fizetnek a tulajdonosoknak a földjük vadászati használatáért. A törvény egy „ravasz” paragrafusa akadályozza a reális bérleti díj kialakulását, felső határt szabva annak. A gazdák csak hosszas procedúra után kaphatják meg a vad által elfogyasztott, felprédált termelvényeik ellenértékét – ha megkapják egyáltalán. (Ezt nevezzük közönségesen „vadkárnak”, holott ez nem „kár”, hanem a vad által elfogyasztott termelvény, aminek az ellenértékére joggal tart igényt a gazdálkodó.)
Egy iránymutatónak szánt bírói ítélet szerint a kár elhárításának a költségeit fele-fele arányban kell viselnie a gazdának és a vadásznak. Holott a helyenként túlszaporodott – szaporított vadállomány létszámának csökkentésére a földtulajdonos semmit nem tehet.
Tisztelet a kivételnek, de sok vadász él, sőt, visszaél a törvény-adta lehetőségekkel, a földtulajdonos pedig kiszolgáltatottnak, kisemmizettnek kénytelen érezni magát.
Felháborodása, a tehetetlenség érzése odáig fajul, hogy bosszúból maga veszi kézbe a vadlétszám apasztását. „Szerencsésebb” esetben „csak” hurkokat rak ki a földjére, nem is a zsákmány kedvéért, hanem, csak hogy elpusztítsa, távol tartsa a neki kárt okozót. A hurokban kínlódva elpusztult állat társai azt a környéket hosszú időre messze elkerülik. De a mérgezéssel már nemcsak a vadászt, de tudatlanságában – az „ártatlan” állatok elpusztításával már mindnyájunkat büntet.
Tessék kérem tehát olyan törvényt alkotni, amelyik nem szembeállítja egymással a vadászt és a gazdát, hanem közös érdekükké teszi az eredményes erdő-, mező- és vadgazdálkodást. Akkor senki nem leli majd örömét a pusztításban, a másiknak való kár okozásában. Ennek elmaradása esetén e kis írásom valóban a ragadozó madaraink nekrológjává válik.

Eger, 2008. január 31.

Reményfy László